em bírom kivűrni azt a pillanatot, amikor újra láthatom. Az eltellt idő alatt egyre jobban kedvelem őt, és közben egyre jobban gyűlölöm magamat.
Ma a buszon hazafelé megkérdeztem magamtól, hogy lesz mindez 5 év múlva? Hol leszek akkor, mi lesz velem? Ez kétségkívül jó kérdés. Addigra biztos túl leszek rajta. Nagyon remélem. Lehetetlen, hogy akkor is ilyen szerencsétlen legyek...
Úgy mellékesen a szüleim úgy 2 éve állandóan veszekednek. Nem értem, hogy mi a fenéért nem válnak el, ha mindketten unják egymást? Megértem, hogy 5 éves koromban együtt akartak maradni miattam, de már jó pár éve nincs szükségem arra, hogy miattam itt öljék egymást. Amúgy meg megvan a magam problémája, nekik meg a sajátjuk. Én sem kötöm az orrukra az enyémet, nem értem, nekem miért kell állandóan a veszekedésüket hallgatni. Nem azt kívánom, hogy válljanak el, hanem hogy fejezzék már be. Én se bőgök előttük, hanem ha sírhatnékom van, akkor elvonulok, de nem idegelem őket fölöslegesen.
Kicsit mindig keresem még. Pedig tudom, hogy nem lesz ott. Kicsit még elhiszem, hogy egy nap vissza fog térni. De a valóság hűvös pengéje mindig rákényszerít, hogy meghagyjam a képzelgéseimet a tegnapnak. Ha megölne a mai nap, csak a tegnapom lenne. Ami egy nagy semmi. Ennyi lenne az életem?
